Basszus, basszus,
basszus… Próbáltam úgy tenni, mint aki éppen csak nézelődik. Nem jött be. A
zene lassanként elhalkult, így hallhattuk az egyszer-kétszer felcsattanó
röhögésüket, néhány hangosabb beszólásukat. Néha-néha ránk néztek, de én csak
próbáltam nyugodt, normális maradni. Nem sikerült. Percek múlva, mikor már Lola
és Stella is elkezdte bámulni a fiúkat, az ázsiai és a szőkésbarna hirtelen
felénk közeledett. Persze ezt megelőzte az, hogy egymást csapkodták, mint
valami óvodás kisgyerekek. Kikerekedett szemekkel figyeltem a jelenetet,
ahogyan jönnek hozzánk, a szél belekapott a hajukba, amit ők egy egyszerű
beletúrással meg is igazítottak.
- Tipikus nyálgépek – forgatta a szemeit Stella, ezzel egyetértve Lola és Jess is. Engem nem zavart. Valamit láttam a fiúkban, amit végig próbáltak eltakarni… A félelmet. E mögé az álca mögé rejtőzik el manapság az összes fiatal. Nehogy bárki is rájöjjön, hogy igazából belül valami aggasztja. Pedig nem… Nem kéne, hogy az emberek az emberek ellenségei legyenek. Mert mindannyian érzünk. Van belül, bal oldalt valami, ami mindenkinél megdobban. Vannak… Én hiszem, hogy vannak még emberek, akiknek nem csak magukért, hanem másokért is. Akik képesek arra, hogy segítsenek a másikon és elfogadják amilyenek. És akárki belegondol… Erre mindenki képes. A srácok már majdnem felénk értek. Az ajkaimba harapva hajtottam le szégyenlősen a fejemet. Nyugi Aisha! Nyugi! Nem fog semmi sem történni! Egy mély levegővétel után felpillantottam, és már előttünk is álltak.
- Sziasztok Szépségeim! – mosolygott pofátlanul helyes mosollyal a szőkésbarna.
- Jaj, te kis cuki! – legyintett kacsintva, lányosan eltorzított hanggal Tom, mire mindannyian felnevettünk.
- Ez éppen most nem hozzád szólt volna – vigyorgott.
- Pedig már reménykedtem – „szomorodott el” Tom.
- Én Nate vagyok, ő pedig Will – mondta a szőkésbarna.
- Lola vagyok – pislogott.
- Én pedig Stella. Ő meg Jessica – biccentett Stella.
- Én is tudok beszélni, jó? – háborodott fel. – Jessica vagyok!
- Én Aisha – hebegtem. Végig kerültem a szemkontaktust.
- Tom, te cuki pofa – cuppogott Tom a fiúknak.
- Gyönyörű napunk van ma, nemde? – kémlelte az eget Nate.
- De – bólogattam halványan mosolyogva.
- Ki kell ezt használni… - túrt a hajába engem fürkészve.
- És te egyébként honnan szereztél jogsit? – hallottam fél füllel Will és Stelláék beszélgetését.
- Lenne kedved esetleg eljönni velem egy kicsit valahova? Mutatnék neked valamit – biccentett a fekete kocsi felé Nate.
- N-nekem? – dadogtam megszeppenve.
- Igen, neked Aisha – mondta ki a nevemet, mire a szívem kihagyott egy ütemet.
- N-nem is tudom… - rágcsáltam a szám szélét.
- Menjél már! Csak nem pedofil! – suttogta nekem Lola.
- Rendben – bólintottam egyet Nate felé, aki megkönnyebbülten elmosolyodott, hálásan biccentett egyet Lola felé, majd nyújtotta a kezét.
- Elrabolom most egy kis időre tőletek, ha nem baj – tudatta a többiekkel is Nate. Félve elfogadtam a felém nyújtott segítő testrészt, majd az felhúzott a korlátról, egyenesen magával szembe. – Ne legyél ennyire feszült! – Megtalálta a tekintetemet, és ugyancsak nem akarta elengedni. Hatalmasat nyelve bólintottam, majd mosolyt erőltettem magamra. Elindultunk a járművéhez, ahol a többi srác megfüttyögött. – Ők itt Jack, Louis és Ash – mutatta be hanyagul a spanyol srácot, a kicsit hosszabb barnahajút, majd a Nirvanás pólósat. – Srácok, ő itt Aisha! Szemeteket levenni róla!
- Szia! – kacsintottak, én pedig csak félve intettem nekik. Felpillantottam Natere, aki éppen a kocsi ajtóit csukogatta be, kivétel az első kettőt. Az anyósüléshez vezetett, ahol illedelmes kézmozdulattal tessékelt be. Finoman ültem be a puha ülésbe. Minden tiszta volt, pormentes, mintha csak mindennap takarította volna. Megkerülve az autót huppant be a vezetőülésbe. Egy laza mozdulattal igazította meg a haját.
- Kösd be kérlek az övedet! – mosolygott rám. Csak bólintottam, majd elkezdtem keresni a biztonsági övet, viszont nem találtam. A fejét rázva, óvatosan nyúlt át előttem a mögöttem lévő övet elhúzva. Nagyon közel ért hozzám. Ahogy levegőt vett, lehetett érezni a mellkasomon, még a finom parfümének az illatát is éreztem. Gyengéden kötötte be a szíjamat, majd megcsinálta a sajátját is. – Bízol bennem Aisha? – nézett rám komolyan, bátorítóan.
- Igen – sóhajtottam.
- Ha rosszul érzed magad, szólj, oké?
- Igenis – bólintottam egy mélyet.
- Indulunk… - suttogta, beindította a járművet. Először lassan mentünk le a kanyargós útszakaszon, viszont nyílt terepen nyomta neki a gázt. Mikor elsőnek kikatapultált minket, felvisítottam, amiből végül nevetés lett. Hatalmas szabadságérzetet adott, hogy nem volt határ a sebességben. – Gyorsíthatok? – kérdezte már körülbelül százharmincnál.
- Ennél is? – ámultam el. – Még szép! – kuncogtam, és ismét éreztem azt, hogy belenyomódtam az ülésbe. A mellettünk lévő kocsik dudáltak, mi pedig süvítettünk. Öt perc alatt egy kihalt kilátószerűséghez érkeztünk. Gyönyörű ívvel driftelt be a parkolóba, ahol meg is állt. Végül ügyesen manőverezett egy kicsit, hogy szemben legyünk a várossal. A lemenő Nap világított be mindent. Vihorásztam egy sort, majd észbe kaptam. Köhintettem egyet, aztán visszaváltozva azzá a normális lánnyá néztem rá. – Ez remek volt! – vigyorogtam. A szemeim csak úgy csilloghattak, mint megannyi gyémánt, őszinte tekintetem pedig szerintem megbabonázhatta.
- Örülök neki! – tűzte el a fülem mögé azt a kósza hajtincsemet, ami a szemembe lógott. Egyből gyorsabban vert a szívem. – Szálljunk ki! – csatolta szét az övemet, majd a sajátját, és kiszállt. Én is követtem. Csodás látkép tárult elénk a városról a napnyugtában. Felült a motorháztetőre, és engem is magával húzott. A hátamat az üvegnek döntve gyönyörködtem a panorámában. Némán ültünk egymás mellett.
- Hányadik? – kérdeztem megtörve a csendet.
- Mi hányadik? – szaladtak össze a ráncok a homlokán.
- Hányadik lány vagyok, akit ide felhoztál? – döntöttem egy picit oldalra a fejemet, hogy láthassam őt.
- Nem akarod te azt tudni – rázta a fejét komoran. Csalódottan fordultam vissza előre. Mint ahogy gondoltam. Én is csak egy strigula lennék a naplójában. – De az már régen volt – magyarázta. - Inkább beszéljünk másról. Mondjuk… Mesélj magadról!
- Hát… - vettem egy mély levegőt. – Aisha Robertsnek hívnak, tizenhat éves vagyok, imádok zenét hallgatni és táncolni… Ennyi… - rángattam a vállamat.
- Nem ennyi! Még sok dolog van!
- De nem jut eszembe több… - húztam el a számat.
- Akkor folytatom – biccentett. – Nathaniel Jordan vagyok, becenevemen Nate, tizennyolc éves vagyok. Édesanyám még két éves koromban halt meg, így édesapám nevelt a nővéreimmel együtt. Apám autószerelő. Így szerettem meg a kocsikat… Aztán összeismerkedett egy fiatal csajszival, úgyhogy elköltöztem otthonról. Jelenleg egyedül lakom – sóhajtotta. Közben ő is mellém dőlt.
- Nekem egy bátyám van. Anyum ügyvéd, apum építészmérnök… - kémleltem a felhőket. – Hogyan jutott ez az autózás eszedbe édesapádon kívül?
- Nem tudom. Megismerkedtem a srácokkal és… Nem tudom hogyan történt… - gondolkozott. – Talán csak kocsikáztunk kezdetben, aztán… Ez lett belőle.
- Értem. Egész jól kezeled – mosolyodtam el.
- Mást is jól kezelek… - Kaján vigyor ült az arcán.
- Játékautót? – poénkodtam, mire felnevettünk.
- Eltaláltad – Az a nevetés. – Annyira más vagy, mint a többi lány – hitetlenkedett.
- Miért? – vontam fel a fél szemöldökömet.
- Manapság már ribanc az összes – túrt finoman a hajába.
- Ezt kedvesen megfogalmaztad – tartottam vissza a röhögő görcsömet.
- Miért, nem? – mosolygott szemtelenül.
- De, igazad van – láttam be. Órákon keresztül beszélgettünk még mindenféléről. Gyermekkorról, politikáról, iskoláról, mindenről. Ami éppen az eszünkbe jutott. Tökéletes pillanatunkat a telefonom csörgése zavarta meg. – Oh, ne haragudj, Lola az… - vettem fel. – Szia!
- Merre vagy? Épségben vagy még? Már vagy két órája itt várunk rád! Ugye nem történt semmi? – hadarta.
- Nyugi. Jól vagyok – sütöttem le a szememet.
- Ideje visszajönnöd! Kezd sötétedni! – mondta.
- Rendben. Megyünk – sóhajtottam egy hatalmasat. – Puszi! – És letettem.
- Indulnunk kéne, nemde? – mosolygott.
- Igen, fején találtad a szöget – húztam el a számat. Nagy nehezen lekászálódtunk, majd a sötét miatt inkább normál tempóban mentünk, így lett tizenöt perces az út visszafelé, amit végigbeszéltünk. A tetőtéri parkolóban megállva minden ugyanott és ugyanúgy volt csak sötétben.
- Sziasztok! – köszöntünk hangosan miután kiszálltunk. A kocsi elé álltunk, minél messzebb a többiektől.
- Köszönöm ezt a gyönyörű pár órát! – haraptam az ajkamba. Egymással szemben voltunk, jó közel a másikhoz, hogy ne kelljen hangosan beszélni, illetve a többiek ne hallják.
- Remélem, megismételjük többször is – suttogta felemelve az államat, így a szemembe nézett. – Meg akarlak ismerni Aisha! Még jobban! – simította meg az arcomat, szinte az ajkaimba suttogva. Gyorsan a mellkasára tettem a kezemet, ezzel eltolva egy kicsit magamtól, még mielőtt csók csattant volna.
- Én is meg akarlak ismerni! – hebegtem. Megértően bólintva tartotta az ajkainkat egymástól tisztes távolságba.
- Add meg a telefonszámodat! – kérte. Gyorsan bepötyögtem a fekete Samsung telefonjába az elérhetőségemet.
- Hívj, ha hiányzom – susogtam.
- Mindenképpen foglak! Még holnap! – sütötte le a szemét, majd a homlokomra tette a homlokát, amit végül megpuszilt. – Aisha… - mondta halkan a nevemet búcsúzásképpen.
- Nate! – léptem egyet hátra, majd a hajamba túrtam, végül egy intéssel megfordultam és visszatértem a többiekhez.
- Tipikus nyálgépek – forgatta a szemeit Stella, ezzel egyetértve Lola és Jess is. Engem nem zavart. Valamit láttam a fiúkban, amit végig próbáltak eltakarni… A félelmet. E mögé az álca mögé rejtőzik el manapság az összes fiatal. Nehogy bárki is rájöjjön, hogy igazából belül valami aggasztja. Pedig nem… Nem kéne, hogy az emberek az emberek ellenségei legyenek. Mert mindannyian érzünk. Van belül, bal oldalt valami, ami mindenkinél megdobban. Vannak… Én hiszem, hogy vannak még emberek, akiknek nem csak magukért, hanem másokért is. Akik képesek arra, hogy segítsenek a másikon és elfogadják amilyenek. És akárki belegondol… Erre mindenki képes. A srácok már majdnem felénk értek. Az ajkaimba harapva hajtottam le szégyenlősen a fejemet. Nyugi Aisha! Nyugi! Nem fog semmi sem történni! Egy mély levegővétel után felpillantottam, és már előttünk is álltak.
- Sziasztok Szépségeim! – mosolygott pofátlanul helyes mosollyal a szőkésbarna.
- Jaj, te kis cuki! – legyintett kacsintva, lányosan eltorzított hanggal Tom, mire mindannyian felnevettünk.
- Ez éppen most nem hozzád szólt volna – vigyorgott.
- Pedig már reménykedtem – „szomorodott el” Tom.
- Én Nate vagyok, ő pedig Will – mondta a szőkésbarna.
- Lola vagyok – pislogott.
- Én pedig Stella. Ő meg Jessica – biccentett Stella.
- Én is tudok beszélni, jó? – háborodott fel. – Jessica vagyok!
- Én Aisha – hebegtem. Végig kerültem a szemkontaktust.
- Tom, te cuki pofa – cuppogott Tom a fiúknak.
- Gyönyörű napunk van ma, nemde? – kémlelte az eget Nate.
- De – bólogattam halványan mosolyogva.
- Ki kell ezt használni… - túrt a hajába engem fürkészve.
- És te egyébként honnan szereztél jogsit? – hallottam fél füllel Will és Stelláék beszélgetését.
- Lenne kedved esetleg eljönni velem egy kicsit valahova? Mutatnék neked valamit – biccentett a fekete kocsi felé Nate.
- N-nekem? – dadogtam megszeppenve.
- Igen, neked Aisha – mondta ki a nevemet, mire a szívem kihagyott egy ütemet.
- N-nem is tudom… - rágcsáltam a szám szélét.
- Menjél már! Csak nem pedofil! – suttogta nekem Lola.
- Rendben – bólintottam egyet Nate felé, aki megkönnyebbülten elmosolyodott, hálásan biccentett egyet Lola felé, majd nyújtotta a kezét.
- Elrabolom most egy kis időre tőletek, ha nem baj – tudatta a többiekkel is Nate. Félve elfogadtam a felém nyújtott segítő testrészt, majd az felhúzott a korlátról, egyenesen magával szembe. – Ne legyél ennyire feszült! – Megtalálta a tekintetemet, és ugyancsak nem akarta elengedni. Hatalmasat nyelve bólintottam, majd mosolyt erőltettem magamra. Elindultunk a járművéhez, ahol a többi srác megfüttyögött. – Ők itt Jack, Louis és Ash – mutatta be hanyagul a spanyol srácot, a kicsit hosszabb barnahajút, majd a Nirvanás pólósat. – Srácok, ő itt Aisha! Szemeteket levenni róla!
- Szia! – kacsintottak, én pedig csak félve intettem nekik. Felpillantottam Natere, aki éppen a kocsi ajtóit csukogatta be, kivétel az első kettőt. Az anyósüléshez vezetett, ahol illedelmes kézmozdulattal tessékelt be. Finoman ültem be a puha ülésbe. Minden tiszta volt, pormentes, mintha csak mindennap takarította volna. Megkerülve az autót huppant be a vezetőülésbe. Egy laza mozdulattal igazította meg a haját.
- Kösd be kérlek az övedet! – mosolygott rám. Csak bólintottam, majd elkezdtem keresni a biztonsági övet, viszont nem találtam. A fejét rázva, óvatosan nyúlt át előttem a mögöttem lévő övet elhúzva. Nagyon közel ért hozzám. Ahogy levegőt vett, lehetett érezni a mellkasomon, még a finom parfümének az illatát is éreztem. Gyengéden kötötte be a szíjamat, majd megcsinálta a sajátját is. – Bízol bennem Aisha? – nézett rám komolyan, bátorítóan.
- Igen – sóhajtottam.
- Ha rosszul érzed magad, szólj, oké?
- Igenis – bólintottam egy mélyet.
- Indulunk… - suttogta, beindította a járművet. Először lassan mentünk le a kanyargós útszakaszon, viszont nyílt terepen nyomta neki a gázt. Mikor elsőnek kikatapultált minket, felvisítottam, amiből végül nevetés lett. Hatalmas szabadságérzetet adott, hogy nem volt határ a sebességben. – Gyorsíthatok? – kérdezte már körülbelül százharmincnál.
- Ennél is? – ámultam el. – Még szép! – kuncogtam, és ismét éreztem azt, hogy belenyomódtam az ülésbe. A mellettünk lévő kocsik dudáltak, mi pedig süvítettünk. Öt perc alatt egy kihalt kilátószerűséghez érkeztünk. Gyönyörű ívvel driftelt be a parkolóba, ahol meg is állt. Végül ügyesen manőverezett egy kicsit, hogy szemben legyünk a várossal. A lemenő Nap világított be mindent. Vihorásztam egy sort, majd észbe kaptam. Köhintettem egyet, aztán visszaváltozva azzá a normális lánnyá néztem rá. – Ez remek volt! – vigyorogtam. A szemeim csak úgy csilloghattak, mint megannyi gyémánt, őszinte tekintetem pedig szerintem megbabonázhatta.
- Örülök neki! – tűzte el a fülem mögé azt a kósza hajtincsemet, ami a szemembe lógott. Egyből gyorsabban vert a szívem. – Szálljunk ki! – csatolta szét az övemet, majd a sajátját, és kiszállt. Én is követtem. Csodás látkép tárult elénk a városról a napnyugtában. Felült a motorháztetőre, és engem is magával húzott. A hátamat az üvegnek döntve gyönyörködtem a panorámában. Némán ültünk egymás mellett.
- Hányadik? – kérdeztem megtörve a csendet.
- Mi hányadik? – szaladtak össze a ráncok a homlokán.
- Hányadik lány vagyok, akit ide felhoztál? – döntöttem egy picit oldalra a fejemet, hogy láthassam őt.
- Nem akarod te azt tudni – rázta a fejét komoran. Csalódottan fordultam vissza előre. Mint ahogy gondoltam. Én is csak egy strigula lennék a naplójában. – De az már régen volt – magyarázta. - Inkább beszéljünk másról. Mondjuk… Mesélj magadról!
- Hát… - vettem egy mély levegőt. – Aisha Robertsnek hívnak, tizenhat éves vagyok, imádok zenét hallgatni és táncolni… Ennyi… - rángattam a vállamat.
- Nem ennyi! Még sok dolog van!
- De nem jut eszembe több… - húztam el a számat.
- Akkor folytatom – biccentett. – Nathaniel Jordan vagyok, becenevemen Nate, tizennyolc éves vagyok. Édesanyám még két éves koromban halt meg, így édesapám nevelt a nővéreimmel együtt. Apám autószerelő. Így szerettem meg a kocsikat… Aztán összeismerkedett egy fiatal csajszival, úgyhogy elköltöztem otthonról. Jelenleg egyedül lakom – sóhajtotta. Közben ő is mellém dőlt.
- Nekem egy bátyám van. Anyum ügyvéd, apum építészmérnök… - kémleltem a felhőket. – Hogyan jutott ez az autózás eszedbe édesapádon kívül?
- Nem tudom. Megismerkedtem a srácokkal és… Nem tudom hogyan történt… - gondolkozott. – Talán csak kocsikáztunk kezdetben, aztán… Ez lett belőle.
- Értem. Egész jól kezeled – mosolyodtam el.
- Mást is jól kezelek… - Kaján vigyor ült az arcán.
- Játékautót? – poénkodtam, mire felnevettünk.
- Eltaláltad – Az a nevetés. – Annyira más vagy, mint a többi lány – hitetlenkedett.
- Miért? – vontam fel a fél szemöldökömet.
- Manapság már ribanc az összes – túrt finoman a hajába.
- Ezt kedvesen megfogalmaztad – tartottam vissza a röhögő görcsömet.
- Miért, nem? – mosolygott szemtelenül.
- De, igazad van – láttam be. Órákon keresztül beszélgettünk még mindenféléről. Gyermekkorról, politikáról, iskoláról, mindenről. Ami éppen az eszünkbe jutott. Tökéletes pillanatunkat a telefonom csörgése zavarta meg. – Oh, ne haragudj, Lola az… - vettem fel. – Szia!
- Merre vagy? Épségben vagy még? Már vagy két órája itt várunk rád! Ugye nem történt semmi? – hadarta.
- Nyugi. Jól vagyok – sütöttem le a szememet.
- Ideje visszajönnöd! Kezd sötétedni! – mondta.
- Rendben. Megyünk – sóhajtottam egy hatalmasat. – Puszi! – És letettem.
- Indulnunk kéne, nemde? – mosolygott.
- Igen, fején találtad a szöget – húztam el a számat. Nagy nehezen lekászálódtunk, majd a sötét miatt inkább normál tempóban mentünk, így lett tizenöt perces az út visszafelé, amit végigbeszéltünk. A tetőtéri parkolóban megállva minden ugyanott és ugyanúgy volt csak sötétben.
- Sziasztok! – köszöntünk hangosan miután kiszálltunk. A kocsi elé álltunk, minél messzebb a többiektől.
- Köszönöm ezt a gyönyörű pár órát! – haraptam az ajkamba. Egymással szemben voltunk, jó közel a másikhoz, hogy ne kelljen hangosan beszélni, illetve a többiek ne hallják.
- Remélem, megismételjük többször is – suttogta felemelve az államat, így a szemembe nézett. – Meg akarlak ismerni Aisha! Még jobban! – simította meg az arcomat, szinte az ajkaimba suttogva. Gyorsan a mellkasára tettem a kezemet, ezzel eltolva egy kicsit magamtól, még mielőtt csók csattant volna.
- Én is meg akarlak ismerni! – hebegtem. Megértően bólintva tartotta az ajkainkat egymástól tisztes távolságba.
- Add meg a telefonszámodat! – kérte. Gyorsan bepötyögtem a fekete Samsung telefonjába az elérhetőségemet.
- Hívj, ha hiányzom – susogtam.
- Mindenképpen foglak! Még holnap! – sütötte le a szemét, majd a homlokomra tette a homlokát, amit végül megpuszilt. – Aisha… - mondta halkan a nevemet búcsúzásképpen.
- Nate! – léptem egyet hátra, majd a hajamba túrtam, végül egy intéssel megfordultam és visszatértem a többiekhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése