Vigyorogva sétáltam Lola mellett a hazafelé vezető úton a
sötétben.
- Na jó… Már elegem van, hogy nem mondasz semmit! Mégis mi történt? – csapkodott, mire elmeséltem neki mindent. – Nincsen jó előérzetem Aisha… - húzta el a száját. – Ne vigyen bele rosszba…
- Ne aggódj! Tom sem mindig ránt magával – kacsintottam.
- Jó, de Tom az Tom. Nate pedig egy olyan srác, aki miatt most nem látsz a pink ködtől.
- Nyugi Lola! Vigyázok magamra! – mosolyogtam. – Ah, de úristen annyira tökéletes! És amikor azt mondta, hogy én annyira más vagyok!
- Az is lehet, hogy mindenkinek ezt mondja… - ábrándított ki.
- Jaj, kérlek Lola! Hadd élvezzem ki legalább egy percre, hogy valaki felfigyelt rám. Még ha csak etet is – sóhajtottam fel.
- Miért akarod hiú álmokba ringatni magadat? – kérdezte bánatosan.
- A hiú álmok is álmok. Az életben soha többet nem lesz ilyen lehetőségem! Na… Örülj velem te is! – néztem rá boci szemekkel.
- Nem tudom Aisha… Én azért vigyáznék vele!
- Ah, ha ennyire vészmadár vagy, itt hagylak! – tettem karba magam előtt a kezemet. Tényleg nagyon bántott, hogy a legjobb barátnőm nem lelkesedett velem, sőt inkább ellenezte ezt az egészet. Pedig biztos voltam benne, hogy Nate úgysem fog felhívni se holnap, se máskor, hiszen rájött, hogy én nem vagyok az ő esete. Ez mindig így van.
És minél jobban rágtam magam ezen, annál jobban fájt beismerni. Végül azon kaptam magamat, hogy róla ábrándoztam. A tökéletesen belőtt szőkésbarna haja; a gyönyörű kék szemei, melyek kékebbek az óceánnál is; dús ajkai, bal oldalon, az alsó részen egy heg szerű pont és hihetetlen kinézete… Ah, Aisha! Olyan könnyen szerelmes leszel…
- Hé, kiscsiga! – zavart meg Lola. – Szedhetnéd a lábadat vagy egyedül maradsz a sötétben a lovagod és a legjobb barátnőd nélkül! – nyújtotta ki a nyelvét. Gyorsan észbe kaptam és máris szinte futólépésben haladtam utána, mígnem be kellett fordulnom abba az utcába, ahol laktam.
- Szia! – mosolyogtam rá.
- Ne aggódj Aisha! Attól még hogy nem bírom és rossz előérzetem van, mégiscsak a legjobb barátnőm vagy. És tudom, hogy úgyis hívni fog – bíztatott megfogva a kezem. – Ha pedig kihagy egy ilyen lehetőséget, akkor hülye!
- Jaj, Lola! – forgattam a szememet. – Milyen lehetőségről beszélünk? Én? Haha!
- Csitu! Nem nyitok erről vitát! – vigyorgott. – Na, puszi!
- Puszi, szia! – öleltem meg, majd ő ment tovább egyenesen, én pedig befordultam az utcába. Sóhajtva, a közeledő otthonomat figyeltem, miközben hallgattam a huhogó baglyokat a magas, barna, ágas-bogas fákról. A szél bele-belekapott a hajamba, ezzel megnehezítve a látásviszonyokat, mikor a szemembe fújta a nagy loboncomat. Az eszembe végig Nate járt, illetve az együtt töltött két óra, mígnem már a kapu kulcsával bajlódtam. A házba beérve észrevettem a családom többi tagját. A bátyám az étkezőasztalnál ült anyával beszélgetve, aki éppen vacsorát csinált. Édesapám a pultnál állva telefonált –mint mindig-. – Sziasztok! – köszöntem hangosan a cipőmet levéve.
- Szia Aisha! – üdvözölt édesanyám. – Kérsz szendvicset?
- Igen, köszönöm! – mosolyodtam el.
- Hol voltál? – kérdezősködött a bátyám.
- A barátaimmal találkoztam – forgattam a szememet leülve az asztalhoz.
- És mit csináltatok? Drogoztatok? Ugye tudod, hogy rossz dolog?
- Úristen Adam! – csaptam a homlokomra, majd belementem a játékba. – Te is tudod, hogy a drogozás már lejárt lemez! Most az a divat, hogy magas épületekről ugráljunk le! – improvizáltam.
- Az én időmben mi még csak a bevásárlókocsikat gurítgattuk a folyóba… Múlnak az évek… - nézett merengve a konyhaszekrényre.
- Na és merre jártatok? – érdeklődött anya is.
- Csak elmentünk fagyizni, moziba és a plázatetőre levegőzni – Még véletlenül sem akartam szót ejteni Nateről.
- Az jó! Jól szórakoztatok?
- Igen. Én legalábbis nagyon – motyogtam.
- Örülök neki – Továbbügyködött a kajával, majd percek múlva tálalta is. Idő közben apa is letette a mobilját, és leült velem szembe.
- Miújság? – kérdezte.
- Semmi különös – rángattam a vállamat és próbáltam a legunottabb fejjel ránézni.
- Fiúk? – kacsintott. Egy percre meghűlt bennem a vér, majd rájöttem, hogy mindig ezt kérdezte, ha hazajöttem valahonnan.
- Kérők tömkelege… - vicceltem el.
- Nem! Még nincs pasizás harminc éves korodig! Utána is csak az én felügyeletemmel! – szólt közbe Adam.
- Istenem, nincs jobb dolgod? Beszélgess a haladhoz vagy mit bánom én! – Adamnek volt egy aranyhala a szobájában egy nagy akváriumban. Mindig mikor hazaért, köszönt neki, meg egyfolytában leült egy fotelba és nézte, ahogyan úszkált. Eléggé furcsa…
- Ne legyél szemtelen! – „fenyegetett”.
- Nem vagyok szemtelen! Kikérem magamnak! – A vacsora finom volt, majd miután a fiúk megették bevonultak a saját szobájukba, magunkra hagyva minket anyával, aki befogott mosogatni.
- Na, mesélj valamit – mondta a csöpögtetőbe téve egy fehér porcelántányért. Egy picit agyaltam. Anya az, akivel mindent megosztottam. És amiért nem tudtam magamban tartani az infót ezért…
- Megismerkedtem egy fiúval… - vágtam bele a sztoriba.
- És? Milyen? – vigyorgott rám csillogó szemekkel. Már értem kitől örökölhettem…
- Hát ez úgy volt, hogy fent voltunk a tetőn mikor jöttek őrült autósok. Kiderült, hogy öt srác az, majd később ketten odajöttek hozzánk, és az egyik elhívott kocsikázni. Natenek hívják. És az út eszméletlen volt! – fogtam a fejemet, anyum csak komoly tekintettel nézett az edényekre. - Egy lelátón álltunk meg, ahol vagy két órán keresztül beszélgettünk. Annyira kedves és udvarias és jóképű… - sóhajtottam. – Végül visszamentünk a többiekhez, akkor már normális tempóban, elkérte a telefonszámomat és azt mondta, hogy majd hív! – visongtam.
- Nem igazán jó, hogy olyan állat módon vezet… - szólalt meg. – Mi van, ha bajod esik?
- Anya… A srác a fontos, nem a kocsi! – törölgettem egy villát.
- Viszont te beültél mellé. Honnan tudod, hogy tényleg megvan a jogsija?
- Eléggé meggyőzőnek tűnt. Vagy igazat mondott mindenben, vagy nagyon-nagyon jó színész.
- Nem tetszik ez nekem… - húzta el a száját.
- Anya! Még nem is ismered! Adj neki egy esélyt! Ha tényleg felhív… Amit kétlek, de van bennem azért egy cseppnyi remény.
- Rendben Aisha – sóhajtotta. – Na, törölgess!
Hamar ütött éjfélt az óra, viszont én még mindig forgolódtam, és csak Natere tudtam gondolni. A telefonomat fel-feloldva nézegettem másodpercenként a híváslistát, hátha már hívott. Persze tudtam, hogy ez őrültség, hiszen éjjel volt.
Végül valahogy, nagy nehezen sikerült elaludnom, még álmodtam is.
Nate motorral a házam előtt állt meg. Fekete ruciban szaladtam oda hozzá, felvéve a sisakomat, majd mögé pattantam és elindultunk. Nagy erdők és tisztások mellett mentünk el, felfelé valamilyen dombon vagy hegyen. A következő kép már az volt, hogy az útszakasz lezárva, egy motor feküdt egy fa mellett teljesen széjjelroncsolódva, nem messze tőle pedig egy fiú vérbe fagyva feküdt, körülötte rengeteg mentős és rendőr volt. Majd ezután egy padon ültem Lolával, Tommal, Jessicával, Stellával és Willel, én sírtam, a többiek pedig vigasztaltak.
- Ne aggódj, találsz mást! – mondta Jess.
- Sokkal jobbat érdemelsz! – Ezt mát Lola címezte nekem.
- Azt hittem megcsalt… - gondolkozott Tom.
- Hogy csókol? – kérdezte Stella.
- Még soha nem volt balesete… - szólt Will.
- Hagyjatok már békén! – kiabáltam rájuk, majd sírva berohantam az erdőbe. A fák között bóklászva találkoztam Natetel (?).
- Annyira más vagy mint a többi lány… - Nem Nate hangja szólalt meg, viszont az ő szája mozgott. – Próbáljuk ki, hogy mennyire vezetek így jól! – mutatta fel a karját, amin nem volt kéz, majd az arcára néztem, ami tiszta seb volt, és már rá sem lehetett ismerni. Olyan volt, mint egy zombi. Futni akartam, viszont hiába próbáltam, egy helyben kocogtam, majd felsikoltottam.
Vadul verő szívvel, verejtékezve, sikítva keltem fel. Nate rontott be a szobámba.
- Semmi baj! – ült az ágyam szélére, majd magához ölelt. – Csak egy rossz álom volt!
- Annyira örülök, hogy itt vagy! – lihegtem.
- Mindig itt leszek! – És megcsókolt, viszont ellöktem.
- Meg akarlak ismerni Nate… - suttogtam, de ő mit sem törődve velem falta az ajkaimat, majd rám mászott. – Hagyd abba Nate! – ütögettem, bár nem tudtam akkora erőt kifejteni, mint amekkorára számítottam. – Fejezd be! – Nem tudtam megállítani…
Na most már tényleg felriadtam. A nap első sugarai pislákolva, halványan bukkantak fel a fák közt. Hajnal négy óra volt. Álmos voltam még, viszont sehogy sem tudtam tovább pihenni. Fetrengtem, vergődtem az ágyban, de semmi. Ásítoztam, forgolódtam, majd végül meguntam és felhívtam Lolát.
- Mi van asszony, nem tudsz aludni? – szólt bele álmos hangon.
- Nem. Pedig álmos vagyok… - panaszkodtam.
- Képzeld… Én is! – kiabálta.
- Bocsánat. Csak rosszat is álmodtam és izgatott vagyok Natetel kapcsolatban.
- Jaj Aisha… Olyan könnyen beleszeretsz fiúkba… - sóhajtotta.
- Igen, tudom. Mi van, ha nem fog hívni? – szomorodtam el.
- Akkor nem fog. Ennyi! Alig ismered! Mi van, ha fiatal emberkereskedő? Hm? Vagy ha szervkereskedő? – állt elő a jobbnál jobb ötleteivel.
- Kétlem. Akkor nagyon jó színész – gondolkoztam.
Reggel hétig beszélgettünk, mígnem anya csörtetett be hozzám, hogy fejezzem be a telefonálást, mert sokat fogunk fizetni. Nyolckor másztam ki az ágyból, majd egy tea kíséretében ettem meg a reggelimet, ami rántotta volt. Végig a Nokiámat nézegettem, hogy hívott-e már Nate, de semmi.
Egész nap ki sem mozdultam, csak a tv előtti kanapén fetrengve vártam azt, hogy megcsörrenjek a készülékem.
Este hétkor a szívem kihagyott egy ütemet, mikor elkezdett rezegni a telefonom.
- Igen? – szóltam bele meg sem nézve, hogy ki az.
- Na, hívott? – Lola volt az.
- A francba már, azt hittem, hogy ő az… - sóhajtottam. – Nem, nem hívott. És szerintem nem is fog.
- Jaj, gumicukor… - suttogta szomorúan.
- Elcsesztem egy egész napot azzal, hogy ültem és vártam, hogy hívjon… Hhh… Mindegy. Tanultam a hibából – erőltettem mosolyt az arcomra, mintha csak látná.
- Holnap biztos fog hívni! – próbált biztatni.
- Azt mondta, hogy még ma hív… Ez nem történt meg, szóval szerintem hagyhatom a francba az egészet… - mondtam halkan. – Na, leteszem, fáradt vagyok, megyek lefeküdni aludni.
- Rendben. Ne bánkódj miatta. Jobbat érdemelsz! – Az utolsó két szót meghallva felállt a szőr a hátamon.
- Mindegy. Szia Lola! – búcsúztam leplezve riadtságomat.
- Szia Aisha! – tette le.
Reméltem, hogy nem a valóságot álmodtam meg… Mert akkor Natenek balesetet kellett volna már szenvednie… Mi van, ha ezért nem hívott? Az lehetetlen. Nem is motorozik. Nyugi Aisha! Nincs semmi baja, de ha lenne is, egyáltalán nem a te dolgod lenne. Nem tartozol Natehez. Nem vagy se a rokona, se a barátnője. Sajnálom… Igazat adtam magamnak. Sóhajtva becsuktam a szememet, majd álomba ringattam magamat.
- Na jó… Már elegem van, hogy nem mondasz semmit! Mégis mi történt? – csapkodott, mire elmeséltem neki mindent. – Nincsen jó előérzetem Aisha… - húzta el a száját. – Ne vigyen bele rosszba…
- Ne aggódj! Tom sem mindig ránt magával – kacsintottam.
- Jó, de Tom az Tom. Nate pedig egy olyan srác, aki miatt most nem látsz a pink ködtől.
- Nyugi Lola! Vigyázok magamra! – mosolyogtam. – Ah, de úristen annyira tökéletes! És amikor azt mondta, hogy én annyira más vagyok!
- Az is lehet, hogy mindenkinek ezt mondja… - ábrándított ki.
- Jaj, kérlek Lola! Hadd élvezzem ki legalább egy percre, hogy valaki felfigyelt rám. Még ha csak etet is – sóhajtottam fel.
- Miért akarod hiú álmokba ringatni magadat? – kérdezte bánatosan.
- A hiú álmok is álmok. Az életben soha többet nem lesz ilyen lehetőségem! Na… Örülj velem te is! – néztem rá boci szemekkel.
- Nem tudom Aisha… Én azért vigyáznék vele!
- Ah, ha ennyire vészmadár vagy, itt hagylak! – tettem karba magam előtt a kezemet. Tényleg nagyon bántott, hogy a legjobb barátnőm nem lelkesedett velem, sőt inkább ellenezte ezt az egészet. Pedig biztos voltam benne, hogy Nate úgysem fog felhívni se holnap, se máskor, hiszen rájött, hogy én nem vagyok az ő esete. Ez mindig így van.
És minél jobban rágtam magam ezen, annál jobban fájt beismerni. Végül azon kaptam magamat, hogy róla ábrándoztam. A tökéletesen belőtt szőkésbarna haja; a gyönyörű kék szemei, melyek kékebbek az óceánnál is; dús ajkai, bal oldalon, az alsó részen egy heg szerű pont és hihetetlen kinézete… Ah, Aisha! Olyan könnyen szerelmes leszel…
- Hé, kiscsiga! – zavart meg Lola. – Szedhetnéd a lábadat vagy egyedül maradsz a sötétben a lovagod és a legjobb barátnőd nélkül! – nyújtotta ki a nyelvét. Gyorsan észbe kaptam és máris szinte futólépésben haladtam utána, mígnem be kellett fordulnom abba az utcába, ahol laktam.
- Szia! – mosolyogtam rá.
- Ne aggódj Aisha! Attól még hogy nem bírom és rossz előérzetem van, mégiscsak a legjobb barátnőm vagy. És tudom, hogy úgyis hívni fog – bíztatott megfogva a kezem. – Ha pedig kihagy egy ilyen lehetőséget, akkor hülye!
- Jaj, Lola! – forgattam a szememet. – Milyen lehetőségről beszélünk? Én? Haha!
- Csitu! Nem nyitok erről vitát! – vigyorgott. – Na, puszi!
- Puszi, szia! – öleltem meg, majd ő ment tovább egyenesen, én pedig befordultam az utcába. Sóhajtva, a közeledő otthonomat figyeltem, miközben hallgattam a huhogó baglyokat a magas, barna, ágas-bogas fákról. A szél bele-belekapott a hajamba, ezzel megnehezítve a látásviszonyokat, mikor a szemembe fújta a nagy loboncomat. Az eszembe végig Nate járt, illetve az együtt töltött két óra, mígnem már a kapu kulcsával bajlódtam. A házba beérve észrevettem a családom többi tagját. A bátyám az étkezőasztalnál ült anyával beszélgetve, aki éppen vacsorát csinált. Édesapám a pultnál állva telefonált –mint mindig-. – Sziasztok! – köszöntem hangosan a cipőmet levéve.
- Szia Aisha! – üdvözölt édesanyám. – Kérsz szendvicset?
- Igen, köszönöm! – mosolyodtam el.
- Hol voltál? – kérdezősködött a bátyám.
- A barátaimmal találkoztam – forgattam a szememet leülve az asztalhoz.
- És mit csináltatok? Drogoztatok? Ugye tudod, hogy rossz dolog?
- Úristen Adam! – csaptam a homlokomra, majd belementem a játékba. – Te is tudod, hogy a drogozás már lejárt lemez! Most az a divat, hogy magas épületekről ugráljunk le! – improvizáltam.
- Az én időmben mi még csak a bevásárlókocsikat gurítgattuk a folyóba… Múlnak az évek… - nézett merengve a konyhaszekrényre.
- Na és merre jártatok? – érdeklődött anya is.
- Csak elmentünk fagyizni, moziba és a plázatetőre levegőzni – Még véletlenül sem akartam szót ejteni Nateről.
- Az jó! Jól szórakoztatok?
- Igen. Én legalábbis nagyon – motyogtam.
- Örülök neki – Továbbügyködött a kajával, majd percek múlva tálalta is. Idő közben apa is letette a mobilját, és leült velem szembe.
- Miújság? – kérdezte.
- Semmi különös – rángattam a vállamat és próbáltam a legunottabb fejjel ránézni.
- Fiúk? – kacsintott. Egy percre meghűlt bennem a vér, majd rájöttem, hogy mindig ezt kérdezte, ha hazajöttem valahonnan.
- Kérők tömkelege… - vicceltem el.
- Nem! Még nincs pasizás harminc éves korodig! Utána is csak az én felügyeletemmel! – szólt közbe Adam.
- Istenem, nincs jobb dolgod? Beszélgess a haladhoz vagy mit bánom én! – Adamnek volt egy aranyhala a szobájában egy nagy akváriumban. Mindig mikor hazaért, köszönt neki, meg egyfolytában leült egy fotelba és nézte, ahogyan úszkált. Eléggé furcsa…
- Ne legyél szemtelen! – „fenyegetett”.
- Nem vagyok szemtelen! Kikérem magamnak! – A vacsora finom volt, majd miután a fiúk megették bevonultak a saját szobájukba, magunkra hagyva minket anyával, aki befogott mosogatni.
- Na, mesélj valamit – mondta a csöpögtetőbe téve egy fehér porcelántányért. Egy picit agyaltam. Anya az, akivel mindent megosztottam. És amiért nem tudtam magamban tartani az infót ezért…
- Megismerkedtem egy fiúval… - vágtam bele a sztoriba.
- És? Milyen? – vigyorgott rám csillogó szemekkel. Már értem kitől örökölhettem…
- Hát ez úgy volt, hogy fent voltunk a tetőn mikor jöttek őrült autósok. Kiderült, hogy öt srác az, majd később ketten odajöttek hozzánk, és az egyik elhívott kocsikázni. Natenek hívják. És az út eszméletlen volt! – fogtam a fejemet, anyum csak komoly tekintettel nézett az edényekre. - Egy lelátón álltunk meg, ahol vagy két órán keresztül beszélgettünk. Annyira kedves és udvarias és jóképű… - sóhajtottam. – Végül visszamentünk a többiekhez, akkor már normális tempóban, elkérte a telefonszámomat és azt mondta, hogy majd hív! – visongtam.
- Nem igazán jó, hogy olyan állat módon vezet… - szólalt meg. – Mi van, ha bajod esik?
- Anya… A srác a fontos, nem a kocsi! – törölgettem egy villát.
- Viszont te beültél mellé. Honnan tudod, hogy tényleg megvan a jogsija?
- Eléggé meggyőzőnek tűnt. Vagy igazat mondott mindenben, vagy nagyon-nagyon jó színész.
- Nem tetszik ez nekem… - húzta el a száját.
- Anya! Még nem is ismered! Adj neki egy esélyt! Ha tényleg felhív… Amit kétlek, de van bennem azért egy cseppnyi remény.
- Rendben Aisha – sóhajtotta. – Na, törölgess!
Hamar ütött éjfélt az óra, viszont én még mindig forgolódtam, és csak Natere tudtam gondolni. A telefonomat fel-feloldva nézegettem másodpercenként a híváslistát, hátha már hívott. Persze tudtam, hogy ez őrültség, hiszen éjjel volt.
Végül valahogy, nagy nehezen sikerült elaludnom, még álmodtam is.
Nate motorral a házam előtt állt meg. Fekete ruciban szaladtam oda hozzá, felvéve a sisakomat, majd mögé pattantam és elindultunk. Nagy erdők és tisztások mellett mentünk el, felfelé valamilyen dombon vagy hegyen. A következő kép már az volt, hogy az útszakasz lezárva, egy motor feküdt egy fa mellett teljesen széjjelroncsolódva, nem messze tőle pedig egy fiú vérbe fagyva feküdt, körülötte rengeteg mentős és rendőr volt. Majd ezután egy padon ültem Lolával, Tommal, Jessicával, Stellával és Willel, én sírtam, a többiek pedig vigasztaltak.
- Ne aggódj, találsz mást! – mondta Jess.
- Sokkal jobbat érdemelsz! – Ezt mát Lola címezte nekem.
- Azt hittem megcsalt… - gondolkozott Tom.
- Hogy csókol? – kérdezte Stella.
- Még soha nem volt balesete… - szólt Will.
- Hagyjatok már békén! – kiabáltam rájuk, majd sírva berohantam az erdőbe. A fák között bóklászva találkoztam Natetel (?).
- Annyira más vagy mint a többi lány… - Nem Nate hangja szólalt meg, viszont az ő szája mozgott. – Próbáljuk ki, hogy mennyire vezetek így jól! – mutatta fel a karját, amin nem volt kéz, majd az arcára néztem, ami tiszta seb volt, és már rá sem lehetett ismerni. Olyan volt, mint egy zombi. Futni akartam, viszont hiába próbáltam, egy helyben kocogtam, majd felsikoltottam.
Vadul verő szívvel, verejtékezve, sikítva keltem fel. Nate rontott be a szobámba.
- Semmi baj! – ült az ágyam szélére, majd magához ölelt. – Csak egy rossz álom volt!
- Annyira örülök, hogy itt vagy! – lihegtem.
- Mindig itt leszek! – És megcsókolt, viszont ellöktem.
- Meg akarlak ismerni Nate… - suttogtam, de ő mit sem törődve velem falta az ajkaimat, majd rám mászott. – Hagyd abba Nate! – ütögettem, bár nem tudtam akkora erőt kifejteni, mint amekkorára számítottam. – Fejezd be! – Nem tudtam megállítani…
Na most már tényleg felriadtam. A nap első sugarai pislákolva, halványan bukkantak fel a fák közt. Hajnal négy óra volt. Álmos voltam még, viszont sehogy sem tudtam tovább pihenni. Fetrengtem, vergődtem az ágyban, de semmi. Ásítoztam, forgolódtam, majd végül meguntam és felhívtam Lolát.
- Mi van asszony, nem tudsz aludni? – szólt bele álmos hangon.
- Nem. Pedig álmos vagyok… - panaszkodtam.
- Képzeld… Én is! – kiabálta.
- Bocsánat. Csak rosszat is álmodtam és izgatott vagyok Natetel kapcsolatban.
- Jaj Aisha… Olyan könnyen beleszeretsz fiúkba… - sóhajtotta.
- Igen, tudom. Mi van, ha nem fog hívni? – szomorodtam el.
- Akkor nem fog. Ennyi! Alig ismered! Mi van, ha fiatal emberkereskedő? Hm? Vagy ha szervkereskedő? – állt elő a jobbnál jobb ötleteivel.
- Kétlem. Akkor nagyon jó színész – gondolkoztam.
Reggel hétig beszélgettünk, mígnem anya csörtetett be hozzám, hogy fejezzem be a telefonálást, mert sokat fogunk fizetni. Nyolckor másztam ki az ágyból, majd egy tea kíséretében ettem meg a reggelimet, ami rántotta volt. Végig a Nokiámat nézegettem, hogy hívott-e már Nate, de semmi.
Egész nap ki sem mozdultam, csak a tv előtti kanapén fetrengve vártam azt, hogy megcsörrenjek a készülékem.
Este hétkor a szívem kihagyott egy ütemet, mikor elkezdett rezegni a telefonom.
- Igen? – szóltam bele meg sem nézve, hogy ki az.
- Na, hívott? – Lola volt az.
- A francba már, azt hittem, hogy ő az… - sóhajtottam. – Nem, nem hívott. És szerintem nem is fog.
- Jaj, gumicukor… - suttogta szomorúan.
- Elcsesztem egy egész napot azzal, hogy ültem és vártam, hogy hívjon… Hhh… Mindegy. Tanultam a hibából – erőltettem mosolyt az arcomra, mintha csak látná.
- Holnap biztos fog hívni! – próbált biztatni.
- Azt mondta, hogy még ma hív… Ez nem történt meg, szóval szerintem hagyhatom a francba az egészet… - mondtam halkan. – Na, leteszem, fáradt vagyok, megyek lefeküdni aludni.
- Rendben. Ne bánkódj miatta. Jobbat érdemelsz! – Az utolsó két szót meghallva felállt a szőr a hátamon.
- Mindegy. Szia Lola! – búcsúztam leplezve riadtságomat.
- Szia Aisha! – tette le.
Reméltem, hogy nem a valóságot álmodtam meg… Mert akkor Natenek balesetet kellett volna már szenvednie… Mi van, ha ezért nem hívott? Az lehetetlen. Nem is motorozik. Nyugi Aisha! Nincs semmi baja, de ha lenne is, egyáltalán nem a te dolgod lenne. Nem tartozol Natehez. Nem vagy se a rokona, se a barátnője. Sajnálom… Igazat adtam magamnak. Sóhajtva becsuktam a szememet, majd álomba ringattam magamat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése