4. rész

Még soha nem aludtam ennyire rosszul, mint aznap éjszaka. Minden egyes órában felkeltem valami miatt. De hál’ istennek túléltem! Nyöszörögve álltam fel a kanapéról reggel hétkor. Készítettem magamnak kalácsot, amit teával fogyasztottam el, majd bebaktattam a szobámba, az ölembe vettem a laptopomot, és facebook-on rákerestem Natere. Egy kis kutatás után meg is találtam a profilképe alapján. Egy iszonyatosan jó fotó volt róla feltéve, és észre is vettem, hogy az a kis pötty a szájánál a piercingjének a helye volt, ugyanis a képen egy fekete kör akármi lógott ki onnan. Percek óta bámulhattam, mikor hirtelen megszólalt a telefonom. Vadul dobogó szívvel néztem meg a kijelzőjét- ismeretlen szám. Kikerekedett szemekkel, hangosan kifújtam a levegőt, majd felvettem.
- Igen? – szóltam bele.
- Szép jó reggelt Szépség! Remélem nem keltettelek fel – hallottam meg Nate hangját. Úristen, úristen, úristen.
- Jó reggelt! Nem, nem keltettél fel – mosolyodtam el.
- Akkor jó – nevetett lágyan. Meghaltam. – Mennyire érsz ma rá?
- Elméletileg egész nap szabad vagyok – haraptam az alsó ajkamba. – Miért?
- Arra gondoltam, hogy megismételhetnénk a múltkorit – mondta halkan, mire lesokkoltam.
- Ömm, rendben – remegett meg a hangom.
- Mondjuk találkozzunk kettőkor a pláza tetején… - dobta fel az ötletet.
- Remek – suttogtam. – Akkor ott találkozunk, Nate.
- Már alig várom, Aisha – Letette. Örömömben ugrándozni és visítozni kezdtem, majd hívtam Lolát.
- Uramisten! – sikítottam a telefonba.
- Fogadjunk, hogy felhívott – motyogta.
- Kettőkor találkozunk! – fogtam a fejemet. – Istenem Lola! Olyan boldog vagyok! Gyorsan el is mentem a számát!
- Írd be úgy, hogy „Nate cica” hatmillió szívecskével – Sóhajtott. – Nem tetszik ez nekem…
- Miért? Adj neki egy esélyt, kérlek! A kedvemért… - szipogtam, hogy hitelesebbé tegyem a szomorúságomat.
- Most az egyszer. De soha többet ne várd tőlem, hogy kedveljek valakit, akit nem! – nyomta ki.
Vigyorogva kezdtem gondolkozni, hogy mit vegyek fel. De előtte még lezuhanyozom… Nabiha – Mind the gap című dalát énekeltem és mozogtam is rá, miközben a zuhanyrózsából folyó víz gyöngyözve érte a testemet és csöpögött le rólam.
„Even when it snows, I’m wearing flowers in my hair” – Léptem ki a kabinból, majd megtörölköztem. Az óra fél egyet mutatott így volt időm arra, hogy ebéd gyanánt is bekapjak valami harapnivalót, és hogy el is mosogassak. Mikor ezekkel végeztem már egy óra volt, úgyhogy gyorsan bepakoltam egy fekete kistáskába (kulcs, telefon, iratok, hajgumi, zsepi), magamra aggattam egy fehér pólót fekete „Hell yeh!” felirattal, fekete farmert és fekete-fehér magasított szárú cipőt, aztán elindultam. Harminc perc se kellett ahhoz, hogy odaérjek, úgyhogy én voltam az első. A korlátra leülve vártam, hogy Nate megérkezzen, mikor hirtelen egy fehér autó száguldott fel, majd egy lila Suzuki. Mindkettőből két-két srác pattant ki, engem stírölve. Füttyögtek, majd kiabáltak nekem.
- Hé cica! Kire vársz itt egyedül? – Egy barna hajú, szögletes arcú fiú tartozott a hanghoz, és biztos voltam benne, hogy sokkal idősebb lehetett nálam. A számat rágcsálva, láb rázva ültem azt remélve, hogy Nate nem sokára befut. – Nem akarsz idejönni? – kérdezte átkiabálva a parkolót.
- Hagyjál már békén – motyogtam magamban, a hajamba túrtam.
- Na, cica! Nem bántunk! – Eléggé megijedtem, már csak attól, hogy ennyire nem adta fel, meg ettől a mondattól is. Sajnos folytatta is tovább, én pedig egyre jobban riadtam meg tőle.
Majd körülbelül tíz perc múlva hangos kocsi motor zajokat hallottam (a kiabálásokon kívül), végül meg is jelent három autó, pontosan azok, amiket tegnap láttunk. Az eddigi két jármű mellett álltak meg, majd kiszállt a Nate bandájába tartozó négy fiú és ő is. Hanyagul intettek a másik négy srácnak. Ezután Nathaniel mosolyogva, szexin közelített felém. Szürke Green Day-es pólót viselt farmerral és fekete cipővel.
- Ne is próbálkozz, nekünk sem válaszolt! – kiáltotta ugyanaz a srác. Erre én is elindultam, hogy hamarabb találkozzunk, majd amint ez megtörtént vadul dobogó szívvel megöleltem Natet, beléfojtva a köszönést. A testünk tökéletesen illett egymáshoz, mintha arra születtünk volna, hogy együtt legyünk. Az eddigi gyerek fortyogva figyelte a jelenetünket.
- Nagyon féltem, Nate! – dünnyögtem a mellkasába.
- Davetől? Ne félj, Aisha! – suttogta a fülembe a hátamat simogatva. Remegve fúrtam még jobban a vállába a fejemet. – Nyugi! Nagy a szája, de nem bánt. És egyébként is, már itt vagyok! – Hallottam a hangjából, hogy elmosolyodott.
- Oké, ne haragudj, csak… Eléggé megijedtem – próbáltam eltolni magamtól, de csak szorított.
- Semmi baj! – puszilt a hajamba. – És hogy tudd, ha hozzád mer érni a saját kocsimmal fogom elgázolni. Már amúgy is régóta tervezem – nevetett, ami engem is arra késztetett, hogy vigyorogni kezdjek.
- Viszem majd neked a kenyeret a sittre! – röhögtem.
- Köszönöm, lekötelezel! – engedte le a karjait ezzel megszakítva az ölelésünket. Egymás előtt álltunk, és nevettünk. – Na, szeretnél jönni még egy körre? – kacsintott abbahagyva a hahotázást.
- Igen – bólintottam bizonytalanul. Megfogta a kezemet, majd maga után rángatott. – Sziasztok! – köszöntem a többieknek, mikor odaértünk hozzájuk.
- Szia Aisha! – mosolyogtak rám a srácok. – Hogy vagy? – kérdezte Ash.
- Jól, köszönöm. És te? – Szimpatikusnak tűnt.
- Én is, köszi. Mentek a lelátóra? – érdeklődött.
- Igen – felelte helyettem Nate.
- Képzeld, tegnap Nate végig rólad áradozott! – vigyorgott Will.
- Kussolj! – tátogta neki Nate, amit le tudtam én is olvasni a szájáról.
- Most miért? Nem így történt? – fonta össze a karját maga előtt Louis. A fiúk közt kapkodtam a tekintetemet, majd észrevettem, hogy Nate eléggé elvörösödött.
- Annyira tökéletes! – utánozta Jack Nate hangját. – Olyan gyönyörű! És a mosolya!
- Meg a nevetése! – csatlakozott Ash is, teátrálisan felsóhajtva, Jack vállára döntve a fejét, és a jobb kezét a szívére tette. Már én is pironkodva mentem mellette, őt fürkészve, de semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, úgyhogy amint éreztem, hogy jobban ég az arcom, lehajtottam a fejemet.
- Nekünk be sem mutatod az új barátnődet? – kérdezte –ezek szerint- Dave jó erősen kihangsúlyozva az „új” szót.
- Megvan az oka – forgatta a szemét Nate.
- Na, csak a nevére vagyunk kíváncsiak! – Natheniel felsóhajtott, majd megállt.
- Aisha, ők itt Dave és a talpnyalói. Srácok, ő itt Aisha. És ha egy ujjal is hozzáértek biztosítalak titeket, hogy a kórház falain kívül már csak a temetőt fogjátok látni – nézett rájuk szúrós szemmel.
- Ez nem volt kedves! – vágott durcás fejet Dave. – Huszonhat?
- Egy! – vágta rá. Értetlenül néztem rájuk, végül Nate hangosan kifújta a levegőt, majd ismét elindult. Mikor már szálltunk be az autóba, Will utána szólt.
- Óvatosan haver! Elég sok rendőrt láttam útközben, inkább vezess óvatosan. Meg most egyébként is tömve van az út kamionosokkal a hétvége miatt.
- Rendben, köszi – biccentett, majd valamit beszéltek telepatikusan, Nate ismét bólintott, aztán beült ő is a járművébe. – Segítsek bekötni az övedet? – mosolyodott el halványan.
- Igen, kérlek! – haraptam az ajkamba. Óvatosan nyúlt a hátam mögé ismét közel kerülve hozzám. Farkasszemet nézve húzta lassan a védő eszközt. Szaporán vettem a levegőt, közben a szívem majdnem kiugrott a helyéről. Miután bekapcsolta végigsimított az arcomon. Nagyot nyelve hajtottam le a fejemet, nehogy meglássa a rák vörös színemet. Az egész testem beleborzongott közelségébe. Végül egy lágy, hosszú puszit nyomott a homlokomra, majd a sajátját is bekötötte, és elindultunk.
- Mit csináltál tegnap? – érdeklődött az utat figyelve.
- Hát… - gondolkoztam. Elmondjam neki, hogy arra vártam, hogy hívjon vagy ne? – Igazából semmit. És te?
- Volt egy kis dolgom… Ezért nem tudtalak hívni – mondta komoly tekintettel.
- Milyen dolog? – suttogtam idegesen. Elsimultak arcán a vonalak, és egyből mosolyogni kezdett.
- Semmi olyan, ami említésre méltó lenne.
- És megkérdezhetem, hogy a számok, amiket Davevel mondtatok, azok mit jelentettek? – néztem én is a betonutat. Némán ült mellettem és egy szót sem szólt. – Ne haragudj, nem kellett volna szóvá tennem… - húztam el a számat.
- Semmi baj, csak nem szeretek erről beszélni – sóhajtotta. – Egyrészt mert Davevel kapcsolatos, másrészt mert… Mert nem jó.
- Mi történt köztetek Davevel? Vagy egyáltalán ki ő? – vontam fel a szemöldökömet.
- Hát ugye vannak „bandák”. Az egyik a miénk, a másik pedig Dave bandája. Szóval gyakorlatilag ellenségek vagyunk. És nem csak ezért, hanem alapból is. Dave egy bunkó köcsög… - túrt a hajába mérgesen.
- Rendben, értem – biztosítottam róla, majd hogy lenyugodjon, a sebváltóra tett kezére tettem az enyémet. Óvatosan rám nézett, én pedig rámosolyogtam. – Ígérem, nem fogom többet felhozni Daveet. Főleg úgy, hogy nekem sem lett a szívem csücske – fintorogtam.
- Ez aranyos volt – Őszintén nézett rám boldogsággal az arcán. Tizenöt perc múlva értünk a lelátóhoz. Egy percig még a kocsiban maradtunk. – Tudod… - kezdte. – Nagyon csinos vagy! – dicsért meg.
- Köszönöm szépen! – pirultam el. – Te is nagyon jól nézel ki! – takargattam az arcomat. Mosolyogva megrázta a fejét, majd gyengéden elvette a kezemet a fejem elől.
- Szálljunk ki – Kapkodva a levegőt léptem ki a kocsiból. A kellemes nyári szellő csapta meg a kezemet, majd nagyot szippantva a virágok illatába ültem fel a motorháztetőre Nate mellé. – Milyen gyakran jársz táncórára?
- Hetente kétszer – mosolyogtam. – Megjegyezted, hogy táncolok? – néztem rá.
- Persze – nevetett. – Azt is, hogy szeretsz zenét hallgatni – Ekkor észrevettem, hogy berakta a piercingjét. Neki is leesett, hogy azt nézem, majd csendben maradt.
- Megérinthetem? – kérdeztem halkan, és miután kimondtam rájöttem, hogy hülyén hangzott.
- Csak nyugodtan – suttogta, én pedig finoman megfogtam. Fekete kör alakú akármi volt. Éreztem meleg, nehéz lélegzetvételét az ujjaimon, majd a figyelmemet elvonták a tökéletes ajkai.
- Mióta van piercinged? – érdeklődtem.
- Egy-két éve – felelte korlátozva, ugyanis nem vettem el a mutatóujjamat a fekete cuccról.
- És nem akadályoz? – vontam fel a szemöldökömet a szemébe nézve. Ekkor vettem észre, hogy egészen közel kerültem hozzá.
- Mármint miben? – nézett a számra, majd vissza.
- Beszédben, meg ilyesmiben – Nem akartam konkrétan megkérdezni, hogy a csókolózásban zavarja-e.
- Nem. Semmiben – rázta meg a fejét egy picit. Végül nem bírtam ellenállni, és a hüvelykujjamat végighúztam az alsó ajkán. Éreztem, ahogyan felgyorsult a levegővétele. Egyik kezével elvette az enyémet, a másikkal pedig a hajamba túrt. – Meg akarlak csókolni… - susogta közelebb hajolva hozzám.
- Csókolj meg Nate! – biztattam. Halványan elmosolyodott, majd finoman összeérintette az ajkainkat.

3. rész

Vigyorogva sétáltam Lola mellett a hazafelé vezető úton a sötétben.
- Na jó… Már elegem van, hogy nem mondasz semmit! Mégis mi történt? – csapkodott, mire elmeséltem neki mindent. – Nincsen jó előérzetem Aisha… - húzta el a száját. – Ne vigyen bele rosszba…
- Ne aggódj! Tom sem mindig ránt magával – kacsintottam.
- Jó, de Tom az Tom. Nate pedig egy olyan srác, aki miatt most nem látsz a pink ködtől.
- Nyugi Lola! Vigyázok magamra! – mosolyogtam. – Ah, de úristen annyira tökéletes! És amikor azt mondta, hogy én annyira más vagyok!
- Az is lehet, hogy mindenkinek ezt mondja… - ábrándított ki.
- Jaj, kérlek Lola! Hadd élvezzem ki legalább egy percre, hogy valaki felfigyelt rám. Még ha csak etet is – sóhajtottam fel.
- Miért akarod hiú álmokba ringatni magadat? – kérdezte bánatosan.
- A hiú álmok is álmok. Az életben soha többet nem lesz ilyen lehetőségem! Na… Örülj velem te is! – néztem rá boci szemekkel.
- Nem tudom Aisha… Én azért vigyáznék vele!
- Ah, ha ennyire vészmadár vagy, itt hagylak! – tettem karba magam előtt a kezemet. Tényleg nagyon bántott, hogy a legjobb barátnőm nem lelkesedett velem, sőt inkább ellenezte ezt az egészet. Pedig biztos voltam benne, hogy Nate úgysem fog felhívni se holnap, se máskor, hiszen rájött, hogy én nem vagyok az ő esete. Ez mindig így van.
És minél jobban rágtam magam ezen, annál jobban fájt beismerni. Végül azon kaptam magamat, hogy róla ábrándoztam. A tökéletesen belőtt szőkésbarna haja; a gyönyörű kék szemei, melyek kékebbek az óceánnál is; dús ajkai, bal oldalon, az alsó részen egy heg szerű pont és hihetetlen kinézete… Ah, Aisha! Olyan könnyen szerelmes leszel…
- Hé, kiscsiga! – zavart meg Lola. – Szedhetnéd a lábadat vagy egyedül maradsz a sötétben a lovagod és a legjobb barátnőd nélkül! – nyújtotta ki a nyelvét. Gyorsan észbe kaptam és máris szinte futólépésben haladtam utána, mígnem be kellett fordulnom abba az utcába, ahol laktam.
- Szia! – mosolyogtam rá.
- Ne aggódj Aisha! Attól még hogy nem bírom és rossz előérzetem van, mégiscsak a legjobb barátnőm vagy. És tudom, hogy úgyis hívni fog – bíztatott megfogva a kezem. – Ha pedig kihagy egy ilyen lehetőséget, akkor hülye!
- Jaj, Lola! – forgattam a szememet. – Milyen lehetőségről beszélünk? Én? Haha!
- Csitu! Nem nyitok erről vitát! – vigyorgott. – Na, puszi!
- Puszi, szia! – öleltem meg, majd ő ment tovább egyenesen, én pedig befordultam az utcába. Sóhajtva, a közeledő otthonomat figyeltem, miközben hallgattam a huhogó baglyokat a magas, barna, ágas-bogas fákról. A szél bele-belekapott a hajamba, ezzel megnehezítve a látásviszonyokat, mikor a szemembe fújta a nagy loboncomat. Az eszembe végig Nate járt, illetve az együtt töltött két óra, mígnem már a kapu kulcsával bajlódtam. A házba beérve észrevettem a családom többi tagját. A bátyám az étkezőasztalnál ült anyával beszélgetve, aki éppen vacsorát csinált. Édesapám a pultnál állva telefonált –mint mindig-. – Sziasztok! – köszöntem hangosan a cipőmet levéve.
- Szia Aisha! – üdvözölt édesanyám. – Kérsz szendvicset?
- Igen, köszönöm! – mosolyodtam el.
- Hol voltál? – kérdezősködött a bátyám.
- A barátaimmal találkoztam – forgattam a szememet leülve az asztalhoz.
- És mit csináltatok? Drogoztatok? Ugye tudod, hogy rossz dolog?
- Úristen Adam! – csaptam a homlokomra, majd belementem a játékba. – Te is tudod, hogy a drogozás már lejárt lemez! Most az a divat, hogy magas épületekről ugráljunk le! – improvizáltam.
- Az én időmben mi még csak a bevásárlókocsikat gurítgattuk a folyóba… Múlnak az évek… - nézett merengve a konyhaszekrényre.
- Na és merre jártatok? – érdeklődött anya is.
- Csak elmentünk fagyizni, moziba és a plázatetőre levegőzni – Még véletlenül sem akartam szót ejteni Nateről.
- Az jó! Jól szórakoztatok?
- Igen. Én legalábbis nagyon – motyogtam.
- Örülök neki – Továbbügyködött a kajával, majd percek múlva tálalta is. Idő közben apa is letette a mobilját, és leült velem szembe.
- Miújság? – kérdezte.
- Semmi különös – rángattam a vállamat és próbáltam a legunottabb fejjel ránézni.
- Fiúk? – kacsintott. Egy percre meghűlt bennem a vér, majd rájöttem, hogy mindig ezt kérdezte, ha hazajöttem valahonnan.
- Kérők tömkelege… - vicceltem el.
- Nem! Még nincs pasizás harminc éves korodig! Utána is csak az én felügyeletemmel! – szólt közbe Adam.
- Istenem, nincs jobb dolgod? Beszélgess a haladhoz vagy mit bánom én! – Adamnek volt egy aranyhala a szobájában egy nagy akváriumban. Mindig mikor hazaért, köszönt neki, meg egyfolytában leült egy fotelba és nézte, ahogyan úszkált. Eléggé furcsa…
- Ne legyél szemtelen! – „fenyegetett”.
- Nem vagyok szemtelen! Kikérem magamnak! – A vacsora finom volt, majd miután a fiúk megették bevonultak a saját szobájukba, magunkra hagyva minket anyával, aki befogott mosogatni.
- Na, mesélj valamit – mondta a csöpögtetőbe téve egy fehér porcelántányért. Egy picit agyaltam. Anya az, akivel mindent megosztottam. És amiért nem tudtam magamban tartani az infót ezért…
- Megismerkedtem egy fiúval… - vágtam bele a sztoriba.
- És? Milyen? – vigyorgott rám csillogó szemekkel. Már értem kitől örökölhettem…
- Hát ez úgy volt, hogy fent voltunk a tetőn mikor jöttek őrült autósok. Kiderült, hogy öt srác az, majd később ketten odajöttek hozzánk, és az egyik elhívott kocsikázni. Natenek hívják. És az út eszméletlen volt! – fogtam a fejemet, anyum csak komoly tekintettel nézett az edényekre. - Egy lelátón álltunk meg, ahol vagy két órán keresztül beszélgettünk. Annyira kedves és udvarias és jóképű… - sóhajtottam. – Végül visszamentünk a többiekhez, akkor már normális tempóban, elkérte a telefonszámomat és azt mondta, hogy majd hív! – visongtam.
- Nem igazán jó, hogy olyan állat módon vezet… - szólalt meg. – Mi van, ha bajod esik?
- Anya… A srác a fontos, nem a kocsi! – törölgettem egy villát.
- Viszont te beültél mellé. Honnan tudod, hogy tényleg megvan a jogsija?
- Eléggé meggyőzőnek tűnt. Vagy igazat mondott mindenben, vagy nagyon-nagyon jó színész.
- Nem tetszik ez nekem… - húzta el a száját.
- Anya! Még nem is ismered! Adj neki egy esélyt! Ha tényleg felhív… Amit kétlek, de van bennem azért egy cseppnyi remény.
- Rendben Aisha – sóhajtotta. – Na, törölgess!
Hamar ütött éjfélt az óra, viszont én még mindig forgolódtam, és csak Natere tudtam gondolni. A telefonomat fel-feloldva nézegettem másodpercenként a híváslistát, hátha már hívott. Persze tudtam, hogy ez őrültség, hiszen éjjel volt.
Végül valahogy, nagy nehezen sikerült elaludnom, még álmodtam is.
Nate motorral a házam előtt állt meg. Fekete ruciban szaladtam oda hozzá, felvéve a sisakomat, majd mögé pattantam és elindultunk. Nagy erdők és tisztások mellett mentünk el, felfelé valamilyen dombon vagy hegyen. A következő kép már az volt, hogy az útszakasz lezárva, egy motor feküdt egy fa mellett teljesen széjjelroncsolódva, nem messze tőle pedig egy fiú vérbe fagyva feküdt, körülötte rengeteg mentős és rendőr volt. Majd ezután egy padon ültem Lolával, Tommal, Jessicával, Stellával és Willel, én sírtam, a többiek pedig vigasztaltak.
- Ne aggódj, találsz mást! – mondta Jess.
- Sokkal jobbat érdemelsz! – Ezt mát Lola címezte nekem.
- Azt hittem megcsalt… - gondolkozott Tom.
- Hogy csókol? – kérdezte Stella.
- Még soha nem volt balesete… - szólt Will.
- Hagyjatok már békén! – kiabáltam rájuk, majd sírva berohantam az erdőbe. A fák között bóklászva találkoztam Natetel (?).
- Annyira más vagy  mint a többi lány… - Nem Nate hangja szólalt meg, viszont az ő szája mozgott. – Próbáljuk ki, hogy mennyire vezetek így jól! – mutatta fel a karját, amin nem volt kéz, majd az arcára néztem, ami tiszta seb volt, és már rá sem lehetett ismerni. Olyan volt, mint egy zombi. Futni akartam, viszont hiába próbáltam, egy helyben kocogtam, majd felsikoltottam.
Vadul verő szívvel, verejtékezve, sikítva keltem fel. Nate rontott be a szobámba.
- Semmi baj! – ült az ágyam szélére, majd magához ölelt. – Csak egy rossz álom volt!
- Annyira örülök, hogy itt vagy! – lihegtem.
- Mindig itt leszek! – És megcsókolt, viszont ellöktem.
- Meg akarlak ismerni Nate… - suttogtam, de ő mit sem törődve velem falta az ajkaimat, majd rám mászott. – Hagyd abba Nate! – ütögettem, bár nem tudtam akkora erőt kifejteni, mint amekkorára számítottam. – Fejezd be! – Nem tudtam megállítani…
Na most már tényleg felriadtam. A nap első sugarai pislákolva, halványan bukkantak fel a fák közt. Hajnal négy óra volt. Álmos voltam még, viszont sehogy sem tudtam tovább pihenni. Fetrengtem, vergődtem az ágyban, de semmi. Ásítoztam, forgolódtam, majd végül meguntam és felhívtam Lolát.
- Mi van asszony, nem tudsz aludni? – szólt bele álmos hangon.
- Nem. Pedig álmos vagyok… - panaszkodtam.
- Képzeld… Én is! – kiabálta.
- Bocsánat. Csak rosszat is álmodtam és izgatott vagyok Natetel kapcsolatban.
- Jaj Aisha… Olyan könnyen beleszeretsz fiúkba… - sóhajtotta.
- Igen, tudom. Mi van, ha nem fog hívni? – szomorodtam el.
- Akkor nem fog. Ennyi! Alig ismered! Mi van, ha fiatal emberkereskedő? Hm? Vagy ha szervkereskedő? – állt elő a jobbnál jobb ötleteivel.
- Kétlem. Akkor nagyon jó színész – gondolkoztam.
Reggel hétig beszélgettünk, mígnem anya csörtetett be hozzám, hogy fejezzem be a telefonálást, mert sokat fogunk fizetni. Nyolckor másztam ki az ágyból, majd egy tea kíséretében ettem meg a reggelimet, ami rántotta volt. Végig a Nokiámat nézegettem, hogy hívott-e már Nate, de semmi.
Egész nap ki sem mozdultam, csak a tv előtti kanapén fetrengve vártam azt, hogy megcsörrenjek a készülékem.
Este hétkor a szívem kihagyott egy ütemet, mikor elkezdett rezegni a telefonom.
- Igen? – szóltam bele meg sem nézve, hogy ki az.
- Na, hívott? – Lola volt az.
- A francba már, azt hittem, hogy ő az… - sóhajtottam. – Nem, nem hívott. És szerintem nem is fog.
- Jaj, gumicukor… - suttogta szomorúan.
- Elcsesztem egy egész napot azzal, hogy ültem és vártam, hogy hívjon… Hhh… Mindegy. Tanultam a hibából – erőltettem mosolyt az arcomra, mintha csak látná.
- Holnap biztos fog hívni! – próbált biztatni.
- Azt mondta, hogy még ma hív… Ez nem történt meg, szóval szerintem hagyhatom a francba az egészet… - mondtam halkan. – Na, leteszem, fáradt vagyok, megyek lefeküdni aludni.
- Rendben. Ne bánkódj miatta. Jobbat érdemelsz! – Az utolsó két szót meghallva felállt a szőr a hátamon.
- Mindegy. Szia Lola! – búcsúztam leplezve riadtságomat.
- Szia Aisha! – tette le.
Reméltem, hogy nem a valóságot álmodtam meg… Mert akkor Natenek balesetet kellett volna már szenvednie… Mi van, ha ezért nem hívott? Az lehetetlen. Nem is motorozik. Nyugi Aisha! Nincs semmi baja, de ha lenne is, egyáltalán nem a te dolgod lenne. Nem tartozol Natehez. Nem vagy se a rokona, se a barátnője. Sajnálom… Igazat adtam magamnak. Sóhajtva becsuktam a szememet, majd álomba ringattam magamat.

2. rész

Basszus, basszus, basszus… Próbáltam úgy tenni, mint aki éppen csak nézelődik. Nem jött be. A zene lassanként elhalkult, így hallhattuk az egyszer-kétszer felcsattanó röhögésüket, néhány hangosabb beszólásukat. Néha-néha ránk néztek, de én csak próbáltam nyugodt, normális maradni. Nem sikerült. Percek múlva, mikor már Lola és Stella is elkezdte bámulni a fiúkat, az ázsiai és a szőkésbarna hirtelen felénk közeledett. Persze ezt megelőzte az, hogy egymást csapkodták, mint valami óvodás kisgyerekek. Kikerekedett szemekkel figyeltem a jelenetet, ahogyan jönnek hozzánk, a szél belekapott a hajukba, amit ők egy egyszerű beletúrással meg is igazítottak.
- Tipikus nyálgépek – forgatta a szemeit Stella, ezzel egyetértve Lola és Jess is. Engem nem zavart. Valamit láttam a fiúkban, amit végig próbáltak eltakarni… A félelmet. E mögé az álca mögé rejtőzik el manapság az összes fiatal. Nehogy bárki is rájöjjön, hogy igazából belül valami aggasztja. Pedig nem… Nem kéne, hogy az emberek az emberek ellenségei legyenek. Mert mindannyian érzünk. Van belül, bal oldalt valami, ami mindenkinél megdobban. Vannak… Én hiszem, hogy vannak még emberek, akiknek nem csak magukért, hanem másokért is. Akik képesek arra, hogy segítsenek a másikon és elfogadják amilyenek. És akárki belegondol… Erre mindenki képes. A srácok már majdnem felénk értek. Az ajkaimba harapva hajtottam le szégyenlősen a fejemet. Nyugi Aisha! Nyugi! Nem fog semmi sem történni! Egy mély levegővétel után felpillantottam, és már előttünk is álltak.
- Sziasztok Szépségeim! – mosolygott pofátlanul helyes mosollyal a szőkésbarna.
- Jaj, te kis cuki! – legyintett kacsintva, lányosan eltorzított hanggal Tom, mire mindannyian felnevettünk.
- Ez éppen most nem hozzád szólt volna – vigyorgott.
- Pedig már reménykedtem – „szomorodott el” Tom.
- Én Nate vagyok, ő pedig Will – mondta a szőkésbarna.
- Lola vagyok – pislogott.
- Én pedig Stella. Ő meg Jessica – biccentett Stella.
- Én is tudok beszélni, jó? – háborodott fel. – Jessica vagyok!
- Én Aisha – hebegtem. Végig kerültem a szemkontaktust.
- Tom, te cuki pofa – cuppogott Tom a fiúknak.
- Gyönyörű napunk van ma, nemde? – kémlelte az eget Nate.
- De – bólogattam halványan mosolyogva.
- Ki kell ezt használni… - túrt a hajába engem fürkészve.
- És te egyébként honnan szereztél jogsit? – hallottam fél füllel Will és Stelláék beszélgetését.
- Lenne kedved esetleg eljönni velem egy kicsit valahova? Mutatnék neked valamit – biccentett a fekete kocsi felé Nate.
- N-nekem? – dadogtam megszeppenve.
- Igen, neked Aisha – mondta ki a nevemet, mire a szívem kihagyott egy ütemet.
- N-nem is tudom… - rágcsáltam a szám szélét.
- Menjél már! Csak nem pedofil! – suttogta nekem Lola.
- Rendben – bólintottam egyet Nate felé, aki megkönnyebbülten elmosolyodott, hálásan biccentett egyet Lola felé, majd nyújtotta a kezét.
- Elrabolom most egy kis időre tőletek, ha nem baj – tudatta a többiekkel is Nate. Félve elfogadtam a felém nyújtott segítő testrészt, majd az felhúzott a korlátról, egyenesen magával szembe. – Ne legyél ennyire feszült! – Megtalálta a tekintetemet, és ugyancsak nem akarta elengedni. Hatalmasat nyelve bólintottam, majd mosolyt erőltettem magamra. Elindultunk a járművéhez, ahol a többi srác megfüttyögött. – Ők itt Jack, Louis és Ash – mutatta be hanyagul a spanyol srácot, a kicsit hosszabb barnahajút, majd a Nirvanás pólósat. – Srácok, ő itt Aisha! Szemeteket levenni róla!
- Szia! – kacsintottak, én pedig csak félve intettem nekik. Felpillantottam Natere, aki éppen a kocsi ajtóit csukogatta be, kivétel az első kettőt. Az anyósüléshez vezetett, ahol illedelmes kézmozdulattal tessékelt be. Finoman ültem be a puha ülésbe. Minden tiszta volt, pormentes, mintha csak mindennap takarította volna. Megkerülve az autót huppant be a vezetőülésbe. Egy laza mozdulattal igazította meg a haját.
- Kösd be kérlek az övedet! – mosolygott rám. Csak bólintottam, majd elkezdtem keresni a biztonsági övet, viszont nem találtam. A fejét rázva, óvatosan nyúlt át előttem a mögöttem lévő övet elhúzva. Nagyon közel ért hozzám. Ahogy levegőt vett, lehetett érezni a mellkasomon, még a finom parfümének az illatát is éreztem. Gyengéden kötötte be a szíjamat, majd megcsinálta a sajátját is. – Bízol bennem Aisha? – nézett rám komolyan, bátorítóan.
- Igen – sóhajtottam.
- Ha rosszul érzed magad, szólj, oké?
- Igenis – bólintottam egy mélyet.
- Indulunk… - suttogta, beindította a járművet. Először lassan mentünk le a kanyargós útszakaszon, viszont nyílt terepen nyomta neki a gázt. Mikor elsőnek kikatapultált minket, felvisítottam, amiből végül nevetés lett. Hatalmas szabadságérzetet adott, hogy nem volt határ a sebességben. – Gyorsíthatok? – kérdezte már körülbelül százharmincnál.
- Ennél is? – ámultam el. – Még szép! – kuncogtam, és ismét éreztem azt, hogy belenyomódtam az ülésbe. A mellettünk lévő kocsik dudáltak, mi pedig süvítettünk. Öt perc alatt egy kihalt kilátószerűséghez érkeztünk. Gyönyörű ívvel driftelt be a parkolóba, ahol meg is állt. Végül ügyesen manőverezett egy kicsit, hogy szemben legyünk a várossal. A lemenő Nap világított be mindent. Vihorásztam egy sort, majd észbe kaptam. Köhintettem egyet, aztán visszaváltozva azzá a normális lánnyá néztem rá. – Ez remek volt! – vigyorogtam. A szemeim csak úgy csilloghattak, mint megannyi gyémánt, őszinte tekintetem pedig szerintem megbabonázhatta.
- Örülök neki! – tűzte el a fülem mögé azt a kósza hajtincsemet, ami a szemembe lógott. Egyből gyorsabban vert a szívem. – Szálljunk ki! – csatolta szét az övemet, majd a sajátját, és kiszállt. Én is követtem. Csodás látkép tárult elénk a városról a napnyugtában. Felült a motorháztetőre, és engem is magával húzott. A hátamat az üvegnek döntve gyönyörködtem a panorámában. Némán ültünk egymás mellett.
- Hányadik? – kérdeztem megtörve a csendet.
- Mi hányadik? – szaladtak össze a ráncok a homlokán.
- Hányadik lány vagyok, akit ide felhoztál? – döntöttem egy picit oldalra a fejemet, hogy láthassam őt.
- Nem akarod te azt tudni – rázta a fejét komoran. Csalódottan fordultam vissza előre. Mint ahogy gondoltam. Én is csak egy strigula lennék a naplójában. – De az már régen volt – magyarázta. - Inkább beszéljünk másról. Mondjuk… Mesélj magadról!
- Hát… - vettem egy mély levegőt. – Aisha Robertsnek hívnak, tizenhat éves vagyok, imádok zenét hallgatni és táncolni… Ennyi… - rángattam a vállamat.
- Nem ennyi! Még sok dolog van!
- De nem jut eszembe több… - húztam el a számat.
- Akkor folytatom – biccentett. – Nathaniel Jordan vagyok, becenevemen Nate, tizennyolc éves vagyok. Édesanyám még két éves koromban halt meg, így édesapám nevelt a nővéreimmel együtt. Apám autószerelő. Így szerettem meg a kocsikat… Aztán összeismerkedett egy fiatal csajszival, úgyhogy elköltöztem otthonról. Jelenleg egyedül lakom – sóhajtotta. Közben ő is mellém dőlt.
- Nekem egy bátyám van. Anyum ügyvéd, apum építészmérnök… - kémleltem a felhőket. – Hogyan jutott ez az autózás eszedbe édesapádon kívül?
- Nem tudom. Megismerkedtem a srácokkal és… Nem tudom hogyan történt… - gondolkozott. – Talán csak kocsikáztunk kezdetben, aztán… Ez lett belőle.
- Értem. Egész jól kezeled – mosolyodtam el.
- Mást is jól kezelek… - Kaján vigyor ült az arcán.
- Játékautót? – poénkodtam, mire felnevettünk.
- Eltaláltad – Az a nevetés. – Annyira más vagy, mint a többi lány – hitetlenkedett.
- Miért? – vontam fel a fél szemöldökömet.
- Manapság már ribanc az összes – túrt finoman a hajába.
- Ezt kedvesen megfogalmaztad – tartottam vissza a röhögő görcsömet.
- Miért, nem? – mosolygott szemtelenül.
- De, igazad van – láttam be. Órákon keresztül beszélgettünk még mindenféléről. Gyermekkorról, politikáról, iskoláról, mindenről. Ami éppen az eszünkbe jutott. Tökéletes pillanatunkat a telefonom csörgése zavarta meg. – Oh, ne haragudj, Lola az… - vettem fel. – Szia!
- Merre vagy? Épségben vagy még? Már vagy két órája itt várunk rád! Ugye nem történt semmi? – hadarta.
- Nyugi. Jól vagyok – sütöttem le a szememet.
- Ideje visszajönnöd! Kezd sötétedni! – mondta.
- Rendben. Megyünk – sóhajtottam egy hatalmasat. – Puszi! – És letettem.
- Indulnunk kéne, nemde? – mosolygott.
- Igen, fején találtad a szöget – húztam el a számat. Nagy nehezen lekászálódtunk, majd a sötét miatt inkább normál tempóban mentünk, így lett tizenöt perces az út visszafelé, amit végigbeszéltünk. A tetőtéri parkolóban megállva minden ugyanott és ugyanúgy volt csak sötétben.
- Sziasztok! – köszöntünk hangosan miután kiszálltunk. A kocsi elé álltunk, minél messzebb a többiektől.
- Köszönöm ezt a gyönyörű pár órát! – haraptam az ajkamba. Egymással szemben voltunk, jó közel a másikhoz, hogy ne kelljen hangosan beszélni, illetve a többiek ne hallják.
- Remélem, megismételjük többször is – suttogta felemelve az államat, így a szemembe nézett. – Meg akarlak ismerni Aisha! Még jobban! – simította meg az arcomat, szinte az ajkaimba suttogva. Gyorsan a mellkasára tettem a kezemet, ezzel eltolva egy kicsit magamtól, még mielőtt csók csattant volna.
- Én is meg akarlak ismerni! – hebegtem. Megértően bólintva tartotta az ajkainkat egymástól tisztes távolságba.
- Add meg a telefonszámodat! – kérte. Gyorsan bepötyögtem a fekete Samsung telefonjába az elérhetőségemet.
- Hívj, ha hiányzom – susogtam.
- Mindenképpen foglak! Még holnap! – sütötte le a szemét, majd a homlokomra tette a homlokát, amit végül megpuszilt. – Aisha… - mondta halkan a nevemet búcsúzásképpen.
- Nate! – léptem egyet hátra, majd a hajamba túrtam, végül egy intéssel megfordultam és visszatértem a többiekhez.